A páizsi Notre-Dame

Néhány esztendeje e könyv szerzője a Notre-Dame székesegyházban járván, vagy inkább kutakodván, az egyik torony homályos zugában emberkéz rótta szót pillantott meg a falon:
Ananké, végzet.
A kőbe eléggé mélyen bevésett, idő marta görög nagybetűk, a formájukba és tartásukba belekövült, gótikus írásra valló, középkori kézről tanúskodó jegyek, de legkivált a bennük rejlő gyászos és baljós értelem mélyen megrendítette a szerzőt.
Azon töprengett, azt próbálta megfejteni, miféle szenvedő lélek lehetett az, amelyik addig nem akart megválni e világtól, míg a bűn vagy balsors bélyegét rá nem ütötte az ódon templom homlokára.
A falat azóta befestették vagy levakarták (magam sem tudom már), s a felirat eltűnt. Mert így bánnak a középkor csodálatos templomaival idestova kétszáz esztendeje. Pusztítják őket, ahol érik, belülről és kívülről egyaránt. A pap befesti, az építész levakarja, aztán jön a nép és lerombolja.
Ennélfogva, azon a múló emléken túl, amelyet e könyv szerzője állít itt neki, ma már nincsen nyoma a Notre-Dame komor tornyába belevésett titokzatos szónak, nincsen annak az ismeretlen sorsnak sem, amelyet oly szívszorító tömörséggel fejezett ki. Az az ember, aki azt a szót írta a falra, évszázadokkal ezelőtt eltűnt a nemzedékek sorából.
Abból a szóból lett ez a könyv.

1831 februárjában