Venni egy mobilt.
Otthon maradni egyedül.
Szülők nélkül elmenni a bevásárlóközpontba a legjobb barátnőddel.
Kifesteni magad.
Kontaktlencsét hordani szemüveg helyett.
Olyan buliba menni, ahol fiúk is vannak.
Rory Swenson egész életében arra várt, hogy tizenkét éves legyen, és ennek bizonyítására még egy listát is készített. Amikor Rory kért valamit a szüleitől kisebb korában, mindig azt a választ kapta, hogy „majd ha tizenkettő leszel, majd ha tizenkettő leszel, majd ha tizenkettő leszel…” Nos, ez pontosan tizennyolc óra, harminchat perc és ötvenkét másodperc múlva végre megtörténik! Rory élete hivatalosan is elkezdődik!
Szórakozás, kacagás és temérdek meglepetés fűszerezi ezt a történetet arról, hogy mindenáron fel akarunk nőni, akkor is, amikor látszólag még az Univerzum is türelemre int.
Kívánságokban nagy vagyok. Bármikor kéoes vagyok kívánni: legyen az ok hullócsillag, kóbor szempilla, szétfújt pitypang, pénz valami szökőkútbana, vagy elfújt szülinapi gyertyák (mindegy, hogy a saját vagy más tortáján). Még olyankor is kívánok valamit, amikor bepárásodik a szemüvegem. Kisebb koromban sokféle kívánságom volt: póniló, legjobb barát, bicikli szalagokkal a kormányán, kistesó. Egyik-másik valóra is vált (no, a póni nem). Az elmúlt év összes kívánságát azonban kizárólag arra pazaroltam, hogy legyek már végre tizenkét éves. Erre a napra várok, amióta csak az eszemet tudom, és már csak hat hét választ el tőle. Visszanézve azt kívánom, bárcsak ne pazaroltam volna el azt a rengeteg kívánságot, mert akkor most nem ragadtam volna egy vízelvezető csőbe.
Bizony, egy vízelvezető csőbe.