Németh László így nyilatkozik könyvéről:
„Regényem ötven esztendő magyar történetét mondja el, egy asszony életén keresztül. Égető Eszter a század elején, a koalíció éveiben, mint elemista kislány bukkan fel előttünk, s 1948-ban, mint családjafosztott nagymamától búcsúzunk el tőle.

A regény három részre oszlik: a világháború végéig terjedő részben az ügyvédapa; a restauráció éveiben a patikus férj; a népi mozgalom, a második világháború, a „négy párt” idején a politikusnak készülő fiú az, akit Eszter szőlőként indázó lelkével befut.

Eszter legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy a körülötte támadt életfolton valami édenkertfélét próbál teremteni. Akárhova vetődik, elhagyott faluba, csillogó megyei városba, a maga elmaradt szülőhelyére, rokonok vagy véletlen köré vetődött emberek közé; ő, mint a pók, rögtön veti a belátás, a segítség, a szorgalom szálait, hogy az élet törvényeit követő, szép kis közösséget alakítson belőlük.

A regény kilenc fejezet, kilenc ilyen meghiúsult kísérlet; a férfiak belátástalan, tetszetős eszmékbe öltöző, vakon rohanó akarata újra és újra lesodorja hálóit. A kísérletek egyetlen eredménye: Eszter lelkének beérése. Amikor elhagyjuk, érzi már, hogy az életet nem lehet foltokban átvarázsolni, az egész társadalmat kell újraszőni.

Minden szereplőben van valami kiválóság: az apa a tanyaiakért dolgozik, a város szépítéséről álmodik; a férj valóban a technika megszállottja; a fiú a kor jobb szellemei felé tapogatódzik. Ők, és a regény hozzájuk hasonló szereplői sivár világukban tartanak fenn valami mozgást, és van egy viszonylagos „magyar” érdemük, őrültségükkel csak maguknak ártanak. Törekvéseik azonban első perctől bukásra vannak kárhoztatva, s ennek az oka – ezt fedezzük fel a hősnővel együtt – mélyebben van, mint a maguk természete.”

Németh László regénye hirdeti, van megoldás: a társadalom hagyja kibontakozni az egyént, de formáló módon, azaz szelídségében és ne agressziójában hagyja kibontakozni az egyént; az egyén pedig hasson a társadalomra, saját helyén és a maga közért felvállalt ügye területén, hogy legyen szelíddé a társadalom is, lehetetlenné téve bármiféle durvaságot. Az egyén és a társadalom édenkertet teremtő szelídsége pedig tegye lehetővé sokak életének kibontakozását.

Ma, az erősek és az erő kultúrájában ez a szelídlelkűség egy krisztusian magyar kísérlet lehet; talán az egyetlen, amelyik nem végződik bukással, mert ott van fölötte az Isten áldása, mögötte pedig az Isten ígérete. Ehhez a nem csüggedő, édent teremtő szelídségéhez örök örökséget kapcsolt a Szentírás: a szelídeké, a másokért élőké a jövő, az örök jövő.
Isten, áldd meg a magyart, és minden embert, valamint az olvasót, ezzel a krisztusi szelídséggel, Németh László szelídségével! Ez egy határozott szelídség, éppen ebben rejtőzik az egyént és társadalmat formáló ereje.